Bevezető fejezet

Úgy gondoltam, hogy ha már elkezdtem ezt a történetet akkor mindjárt egy bevezetővel indítanék.. Nem lesz hosszú! :)
Kirsten 

Egy krimibe illő élet..  Mond miért ne érezzem jól magam?  Mond..  Miért ne!?  

Bevezető fejezet

Még mindig látom a gúnyos pillantásokat..  Még mindig hallom a szörnyű, keserű férfihangokat,  látom azt, amit nem akarok látni..  Pedig most otthon vagyok,  fekszem az ágyamba és bámulom a plafont.  Emlékképek százai törtek elő bennem.  Én nem erre vágytam, hogy férfiak ezrei bántani akarjanak.  Máig sem tudom, hogy miért pont engem próbálnak leégetni.  Nem értem.  Érzem, hogy életem végéig meg lesz pecsételve a sorsom.  Belenyugodtam, hogy az iskolában úgy néznek rám, mintha ez lenne a munkám, hogy különböző korú és célú emberekkel ágyba feküdjek.  Pedig ők kényszerítenek erre.  Van egy lány, afféle apuci szeme fénye.  Már gimi kezdete óta nem fényes a kapcsolatunk.  Minden egyes lépésemet keresztezi.  Gyűlölöm!  Egyszerűen gyűlölöm!!  -  keltem ki magamból.  Nem akartam ordítani, csupán csak vergődtem az ágyamban.  Annyira szerencsétlen vagyok.  Megaláznak! Eltaposnak az emberek.  Nem hagyhatom ennyire magam.  Nő vagyok!  Nem hagyhatom, hogy a rasszista férfiak porig alázzanak...
Úgy fél óra önmarcangolás után felültem az ágyam szélére.  Kihúztam a fiókom és előtúrtam a régi naplómat, amit még tizennégy éves koromban vezettem.  Felkapcsoltam a kislámpámat, a kis szakadt könyvecskét pedig kinyitottam az első tele írt oldalon.  Újra és újra elakarom olvasni az első ilyen megaláztatásomat.  Tizennégy voltam..  2007  szeptembert írtunk...

~ . ~

Valorie Orrick  2007 (14 évesen)

Az első napom a gimnáziumban.  Magabiztosan léptem át a bejárati ajtó küszöbét.  Lassan és megfontoltan sétálgattam a folyosókon.  Két dolog miatt nem akartam gyorsabban menni.  Az első: valószínűleg a régi magassarkúm nem bírná a kiképzést és egyből kitörne a sarka és a cipősarkával együtt a lábam is.  Elég kellemetlen lett volna már az első héten törött bokával élvezni a gólyabált.  A második pedig: minden helyes pasit szemügyre akartam venni akik ide jártak, na meg persze azokat is akik nem.  Mindig is ilyen voltam.  Nem akartam a fiúkat az ujjam köré csavarni, csak egyszerűen szükségem volt a társaságukra, mint haverok..  Nem volt nehéz rátalálnom az leendő osztályomra.  Ahogy felértem a második emeletre, rögtön egy fehér ajtóval találtam szembe magam.  Egy nagy kilences volt rávésve.  Ráhelyeztem a kezem a kilincsre és lenyomtam, majd lassan és óvatosan kinyitottam.  Mikor beléptem az első gondolatom az volt, hogy kellemes hely, de a régi jobb volt.  Az utolsó előtti pad volt majdnem az egyetlen üres.  Oda lepakoltam és leültem a székre.  Nem túl nagy megszokott fa padok és székek voltak.  Körülbelül tíz, húsz darab volt a teremben.  Tovább vizsgálódtam.  Most inkább az embereket néztem, mintsem a dekorációt.  Nos, az osztálytársaimról már akkor megvolt a véleményem amikor leültem, de ez két órával később sem változott.  Mindenki kedvesnek tűnt a másikkal szemben.  Egy magas és feltűnően szép lány már oda is jött hozzám,  a feltűnően jóképű haverjával együtt.  Mosolyogva ültek le az előttem lévő pad tetejére.  A fiú egy csókot nyomott a lány arcára, aztán mind a ketten felém fordultak. 

  -  Szia!  A nevem Madison Clay.  Biztos ismersz már a csomó reklámfilmből!  -   mondta hevesen  a lány - Ő itt Jhon.  A barátom!  -  biccentett a mellette ülő fiú felé, aki szemlátomást engem fürkészet.  Zavaromban kicsit el is fordítottam a fejem és tovább figyeltem Madisonra.  

  -  Szóval, mivel ez a nap az ismerkedésről szól.  Már csak fél óra  -  pillantott rá az órájára  -  és mehetünk is egy kicsit bandázgatni.  Van egy fantasztikus helyünk!  -  ecsetelte.

Magabiztosan elmosolyodtam és bólintottam.  Persze, hogy ott leszek!

Nagyjából egy óra múlva már egy koszos sikátorban voltunk.  Madison és én egy ládán,  míg Jhon egy koszos sziklán ült.  Kicsit furcsáltam a helyzetet, hogy mért pont itt.  De legfőképpen, hogy miért csak mi hárman.  A csendet Madison telefon csörgése törte meg.  Felvette.  Belesem szólt, de két másodperc után már le is rakta.  

  -  Haza kell mennem Skacok!  -  mondta, majd puszit nyomott mindkettőnk arcára, és kimászott a létrán, ami a felszínre vezetett.  Ahogy kiért észrevettem, hogy kettesben maradtunk Jhonnal.  Alig ismertem.  Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak.. 

  -   Valorie?  -  kérdezte kicsit halkabb, rekedtes hangon.  

  -   Igen?  -  reagáltam abban a pillanatban. 

Jhon felállt és leült mellém a ládára. 

  -  Nem lenne kedved egy kicsit körülnézni a mi is klub helyünkön?  -  kérdezte lágyan. Közben folyamatosan az arcomat figyelte.  

Bólintottam és felálltam.  A halvány olajfoltos ruhámat pedig megigazítottam a hajlatnál. Jhon is felállt és minden mozdulatomat érdeklődéssel figyelte.  

   -   Na akkor megyünk?  -  néztem fel. 

Jhon nem válaszolt,  csak bámult.  Hátráltam néhány lépést, de falba ütköztem.  Követte a lépéseim.  Mikor már odaért láttam a szándékait.  Felsikoltottam és gyorsan futni kezdtem, de elbotlottam a cipőm sarkában... 

Összerezzenve csaptam be a naplót.  Minden éjjel legalább egyszer elolvasom.  Sohasem bírtam az egészet átfutni.  Túlságosan is fájtak az emlékek amik négy évvel ezelőtt történtek.  Fájtak, de emiatt nem adom fel!  Nem fogok kárt tenni magamban.  Harcolok, amíg csak vér folyik az ereimben!

Kirsten Cullen