Sajnálom..

Sziasztok!
Tudom, tudom. Nagyon régen írtam. Nos, igazából azért, mert itt befejeztem!  Sajnálom, de rájöttem, hogy ezt a történetet nem tudom megírni olyan jól, s nem érdekelné annyi embert. Köszönöm szépen az összes rendszeres olvasónak, kommentelőnek. Azt megígérhetem nektek, hogy biztos kreálok még történeteket, de ezt nem folytatom.
Elérhettek msnen: kirstencullen@hotmail.com
Vegyél fel nyugodtan :)

Sajnálom! Puszilok mindenkit; Kirsten

Új blog!

Most nem fejezettel jövök, hisz megbeszéltük, hogy az minden pénteken lesz, a komik és egyéb miatt..  Az új blogomat szeretném bemutatni amit a mai napon nyitottam, de már régóta tervezem.
Egy közösség blog ami szerintem sok tinédzsert érdekelhet.  Légyszíves nézz be :)

http://soskamaszvagyok.blogspot.com/

1. fejezet - Tűz

Hűű és haa!  Nagyon meglepett amiket írtatok, mármint nagyon, de nagyon jól esik az összes.  Nem számítottam ennyi olvasó és remélem tetszeni fog az első fejezet! :)
Puszi; Kirsten

Ha mindenhol zárt ajtókba ütközöl.  Ha már senkiben sem bízhatsz.  Akkor mi értelme küzdeni bármiért is?

Tűz

Néha átkozom azt a napot mikor világra jöttem.  Néha úgy érzem, hogy csak azt kapom amit megérdemlek, hogy méltóan neveznek semmirekellő ribancnak a hátam mögött.  Pedig nem.  Négy éven keresztül tűrtem, tűrtem ahogy megaláznak.  Most tizennyolc vagyok, és elegem lett...

 Ma is, mint minden reggel összeszorult gyomorral léptem át az iskola kapuját.  Nem tudtam ma mi fog történni velem.  Nem is gondoltam bele mik történhetnek.  Lassan és óvatosan lépkedtem az osztályom felé, pont úgy  ahogy négy évvel ezelőtt.  Most az ok nem a magassarkú cipő volt, hanem, hogy minél több percet tölthessek egyedül.  A káros "barátaim" nélkül.  Amikor beléptem senki sem köszöntött.  Egy páran  halkan kuncogtak, de voltak akik még a fejüket sem emelték fel érkezésemre.  Szétesve leültem a székemre és vártam, nagyon vártam, hogy megérkezzen a biosz tanár.  Annyira rossz volt,  annyira fájt, hogy nem mehettem oda senkihez, nem mondhattam el mi bánt.  Az édesanyámon kívül senki sem értett meg.  Nem kellettem senkinek, úgy igazán..

Abban a pillanatban amikor a tanár belépett, elhalkult az osztály, csak a székek csikorgását lehetett hallani.  Nem igazán figyeltem az órán.  Csak akkor kaptam fel a fejem mikor Mr. Clapp szólított.
  -  Valorie!  -  jött egyre közelebb a padomhoz, helyem még mindig ugyan az volt ami négy évvel ezelőtt, csak most mocskosabbnak éreztem magam benne.
Felnéztem.
  -  Mondja tanár úr!  Ne kíméljen..  -  mosolyogtam, mintha ez annyira vicces lett volna.
  -  Szóval, szeretném ha maga és Henriettel együtt dolgoznának egy nehéz projekten!  -  jelentette ki erőteljesen.  -  Remélem elég érthető voltam!  -  mondta és meg sem várva a válaszom, kiment az ajtón.  Egy másodperccel később a csengő is megszólalt és Henriett ott is volt az asztalomnál.  Körülbelül egy méter távolság volt köztünk.  Láttam rajta, hogy alig mer megszólalni.  Valami aggasztja velem kapcsolatban...  Jobb lett volna nem tudni mi.  Úgy gondoltam ha én nem szólalok meg akkor ebből az egész együtt dolgozós, projektes ügyből nem lesz semmi.
   -  Nálatok vagy nálunk csináljuk meg a házi dolgozatot?  -  kérdeztem kedvesen.  Felálltam és óvatosan betoltam a székem.
Henriett kicsit magabiztosabbnak tűnt, de láttam, hogy még mindig fél tőlem.  Törékeny lány volt.  Olyan, mint valaha én.
   -   Nálunk jó lesz!  -  mosolygott.  -  Remélem a bátyám nem fog minket zavarni..  -  hadarta, majd gyorsan kisietett a teremből.
Én pedig remélem, hogy a bátyád normális.. 

Délután  négy óra volt.  Hosszú léptekkel szeltem át az utcát, minden mozdulatomnál azt kívántam, hogy minél hamarabb odaérjek Henriették házához.  A szellő csípte a szememet és égette a bőröm, de nem izgatott.  Sőt tetszett ahogy a hideg átjárja a testem.  Próbáltam nem azon agyalni, hogy megint egy idegen fiúval találom szemben magam.  Próbáltam teljesen nyugodtnak tűnni akkor is mikor már az ajtóban álltam és vártam, hogy meghallják a csöngetésemet.  Nagy levegőt vettem mikor lenyomódott a kilincs.  Egy jól ismert arc nyitott ajtót.  Szívem vadul kezdett dobogni.  -  Azt hittem ezt az arcot nem kell többet látnom,  kár volt idejönnöm.  -  már éppen meg akartam fordulni, de Henriett megszólalt a háttérből.
  -  Gyere csak be!  Ő csak a mostohabátyám, Jhon..  -  harsogta vigyorogva.
Jhon.  Nem akartam ezt a nevet hallani.  Nem láttam már négy éve.  Annyira örültem mikor megtudtam, hogy magántanuló lett.  S most, hogy itt van velem szemben és eszeveszettül mosolyog.  Erősebbnek éreztem magam.  Erősebbnek, mint tizennégy évesen, erősebbnek, mint valaha.
  -  Megyek Henie!  -  kiáltottam és magabiztosan törtem át Jhon keze alatt.  Láttam rajta a meglepettséget,  a csalódottságot, de a szemeiben izzó mérget is.  Nem féltem, pedig lett volna rá okom.
Egészen felpezsdülve, jókedvűnek írogattuk a házi dolgozatot.  Egyáltalán nem érdekelt, hogy az ellenségem figyel minket a kanapéról, miközben nyújtógyakorlatokat végez.  Már majdnem készen voltunk, mikor furcsa mozgolódást hallottunk az udvarról.  Két perc sem telt el, de valaki már is kopogtatott az ajtón.  Rossz előérzetem volt.  A mai nap először.  Összehúzott szemöldökkel figyeltem ahogy Henriett kinyitja az ajtót.  Nem ismertem a fiút aki ott állt, de mégis furcsa gondolatom támadt vele kapcsolatban.  Felálltam, hogy jobban lássam a fickó arcát.  Nem volt rajta semmi érdekes.  Átlagos volt.  Henriettel beszéltek valamit, Jhon hülye sorozata miatt nem hallottam, hogy mi a téma, csak az arckifejezésekből tudtam leolvasni, hogy nem túl fényes a helyzet.
   -  Valorie..  Sajnálom, de le kell lépnem egy pár percre..  -  sóhajtott  -  Addig maradj itt és várj meg légyszi!  Holnapra be kell fejeznünk!  -  mondta Henriett, majd a pasassal együtt leléptek, s én ott maradtam.
Nem tudtam, hogy most mit csináljak.  Most kezdtem kicsit rosszul érezni magam, de korántsem izgultam.  Nem féltem Jhontól.
  -  Figyelj Kislány!  -  szólított meg a háttérből.  -  Tudod, hogy négy éve nem láttuk egymást.. Nem hiányoztam?  -  Nem fordultam oda, de akkor is éreztem, hogy engem figyel,  s azt is, ahogy egyre közelebb jön felém.  Alig egy perc múlva már a kezét a derekamon éreztem.  Hatalmasat rántottam magamon és kifordultam a szorításából.  Hátrafelé araszolva nekimentem a konyhapultnak.  Megfeszült izomzattal követte a mozdulataimat.  Lenéztem a mosogató kagylóba.  Tudtam, hogy nincs más választásom, így felkaptam egy poharat és nekivágtam Jhon fejének, mire ő az arcához kapott.  Tudtam, hogy egy percem sincs, tehát amilyen gyorsan csak tudtam felrohantam a lépcsőn.  Az első ajtón amit láttam berohantam.  Becsaptam az ajtót.  Idegesen kapkodtam a levegőt.  Észre sem vettem, hogy a fürdőszobában vagyok.  S amin csak lehetett mindenhol égő gyertyák voltak.  Nem értettem miért, de nem is volt időm gondolkozni.  Hallottam Jhon lépteit, s igyekeztem minél kisebb teret hagyni neki.  Nem volt időm!  Az ajtó kinyílt, én pedig a falnál álltam.  Nem hagyhatom magam.  Most nem!
  -  Azt hitted drágám, hogy elmenekülhetsz?  Látod?  Még dekorációt is csináltam a hangulat kedvéért!  -  sziszegte, közben egyre közelebb jött felém.
Levegő után kapkodtam.  A sok gyertyától hirtelen nagy forróság keletkezett.  Nem tudtam mit csináljak.  Abban biztos voltam, hogy nem hagyom magam.  Amerre csak pillantottam tüzet és füstöt láttam.  Volt egy remek ötletem, aminek első lépésére nem nagyon vállalkozna senki.  De én még élni szerettem volna..
  -  Jhon..  -  mondtam kicsit erotikusabb hangon.  -  Figyelj!  -  húztam magamhoz közel.  -  Mond négy év után miért kellek még mindig én?  -  kérdeztem, miközben egyre jobban dőltem a karjaiba..
  -  Még te kérdezed?  Hát nem vetted eddig észre..  - egyre halkabb lett a hangja..  A végén már mind a ketten átadtuk magunkat a kísértésnek...

Úgy három óra elteltével Jhon már aludt.  Próbáltam teljesen kifárasztani.  Úgy tűnt ez sikerült is.  Gyorsan kimásztam a fürdőkádból, ahová este kerültem és megfogtam az első égő gyertyát ami a kezembe akadt.  Lehajoltam az alvó éjszakai partneremhez és kellemes álmokat kívántam neki.  Majd letéptem a függönyből egy darabot és meggyújtottam.  Tudtam, hogy ennyi elég egy lakástűzhöz.  Csak remélni tudtam, hogy megszabadulok Jhontól, így elhajítottam a rongyot.  Azt sem figyeltem hová esik, csak menekültem a házból amilyen gyorsan csak tudtam..

Kirsten Cullen

Bevezető fejezet

Úgy gondoltam, hogy ha már elkezdtem ezt a történetet akkor mindjárt egy bevezetővel indítanék.. Nem lesz hosszú! :)
Kirsten 

Egy krimibe illő élet..  Mond miért ne érezzem jól magam?  Mond..  Miért ne!?  

Bevezető fejezet

Még mindig látom a gúnyos pillantásokat..  Még mindig hallom a szörnyű, keserű férfihangokat,  látom azt, amit nem akarok látni..  Pedig most otthon vagyok,  fekszem az ágyamba és bámulom a plafont.  Emlékképek százai törtek elő bennem.  Én nem erre vágytam, hogy férfiak ezrei bántani akarjanak.  Máig sem tudom, hogy miért pont engem próbálnak leégetni.  Nem értem.  Érzem, hogy életem végéig meg lesz pecsételve a sorsom.  Belenyugodtam, hogy az iskolában úgy néznek rám, mintha ez lenne a munkám, hogy különböző korú és célú emberekkel ágyba feküdjek.  Pedig ők kényszerítenek erre.  Van egy lány, afféle apuci szeme fénye.  Már gimi kezdete óta nem fényes a kapcsolatunk.  Minden egyes lépésemet keresztezi.  Gyűlölöm!  Egyszerűen gyűlölöm!!  -  keltem ki magamból.  Nem akartam ordítani, csupán csak vergődtem az ágyamban.  Annyira szerencsétlen vagyok.  Megaláznak! Eltaposnak az emberek.  Nem hagyhatom ennyire magam.  Nő vagyok!  Nem hagyhatom, hogy a rasszista férfiak porig alázzanak...
Úgy fél óra önmarcangolás után felültem az ágyam szélére.  Kihúztam a fiókom és előtúrtam a régi naplómat, amit még tizennégy éves koromban vezettem.  Felkapcsoltam a kislámpámat, a kis szakadt könyvecskét pedig kinyitottam az első tele írt oldalon.  Újra és újra elakarom olvasni az első ilyen megaláztatásomat.  Tizennégy voltam..  2007  szeptembert írtunk...

~ . ~

Valorie Orrick  2007 (14 évesen)

Az első napom a gimnáziumban.  Magabiztosan léptem át a bejárati ajtó küszöbét.  Lassan és megfontoltan sétálgattam a folyosókon.  Két dolog miatt nem akartam gyorsabban menni.  Az első: valószínűleg a régi magassarkúm nem bírná a kiképzést és egyből kitörne a sarka és a cipősarkával együtt a lábam is.  Elég kellemetlen lett volna már az első héten törött bokával élvezni a gólyabált.  A második pedig: minden helyes pasit szemügyre akartam venni akik ide jártak, na meg persze azokat is akik nem.  Mindig is ilyen voltam.  Nem akartam a fiúkat az ujjam köré csavarni, csak egyszerűen szükségem volt a társaságukra, mint haverok..  Nem volt nehéz rátalálnom az leendő osztályomra.  Ahogy felértem a második emeletre, rögtön egy fehér ajtóval találtam szembe magam.  Egy nagy kilences volt rávésve.  Ráhelyeztem a kezem a kilincsre és lenyomtam, majd lassan és óvatosan kinyitottam.  Mikor beléptem az első gondolatom az volt, hogy kellemes hely, de a régi jobb volt.  Az utolsó előtti pad volt majdnem az egyetlen üres.  Oda lepakoltam és leültem a székre.  Nem túl nagy megszokott fa padok és székek voltak.  Körülbelül tíz, húsz darab volt a teremben.  Tovább vizsgálódtam.  Most inkább az embereket néztem, mintsem a dekorációt.  Nos, az osztálytársaimról már akkor megvolt a véleményem amikor leültem, de ez két órával később sem változott.  Mindenki kedvesnek tűnt a másikkal szemben.  Egy magas és feltűnően szép lány már oda is jött hozzám,  a feltűnően jóképű haverjával együtt.  Mosolyogva ültek le az előttem lévő pad tetejére.  A fiú egy csókot nyomott a lány arcára, aztán mind a ketten felém fordultak. 

  -  Szia!  A nevem Madison Clay.  Biztos ismersz már a csomó reklámfilmből!  -   mondta hevesen  a lány - Ő itt Jhon.  A barátom!  -  biccentett a mellette ülő fiú felé, aki szemlátomást engem fürkészet.  Zavaromban kicsit el is fordítottam a fejem és tovább figyeltem Madisonra.  

  -  Szóval, mivel ez a nap az ismerkedésről szól.  Már csak fél óra  -  pillantott rá az órájára  -  és mehetünk is egy kicsit bandázgatni.  Van egy fantasztikus helyünk!  -  ecsetelte.

Magabiztosan elmosolyodtam és bólintottam.  Persze, hogy ott leszek!

Nagyjából egy óra múlva már egy koszos sikátorban voltunk.  Madison és én egy ládán,  míg Jhon egy koszos sziklán ült.  Kicsit furcsáltam a helyzetet, hogy mért pont itt.  De legfőképpen, hogy miért csak mi hárman.  A csendet Madison telefon csörgése törte meg.  Felvette.  Belesem szólt, de két másodperc után már le is rakta.  

  -  Haza kell mennem Skacok!  -  mondta, majd puszit nyomott mindkettőnk arcára, és kimászott a létrán, ami a felszínre vezetett.  Ahogy kiért észrevettem, hogy kettesben maradtunk Jhonnal.  Alig ismertem.  Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak.. 

  -   Valorie?  -  kérdezte kicsit halkabb, rekedtes hangon.  

  -   Igen?  -  reagáltam abban a pillanatban. 

Jhon felállt és leült mellém a ládára. 

  -  Nem lenne kedved egy kicsit körülnézni a mi is klub helyünkön?  -  kérdezte lágyan. Közben folyamatosan az arcomat figyelte.  

Bólintottam és felálltam.  A halvány olajfoltos ruhámat pedig megigazítottam a hajlatnál. Jhon is felállt és minden mozdulatomat érdeklődéssel figyelte.  

   -   Na akkor megyünk?  -  néztem fel. 

Jhon nem válaszolt,  csak bámult.  Hátráltam néhány lépést, de falba ütköztem.  Követte a lépéseim.  Mikor már odaért láttam a szándékait.  Felsikoltottam és gyorsan futni kezdtem, de elbotlottam a cipőm sarkában... 

Összerezzenve csaptam be a naplót.  Minden éjjel legalább egyszer elolvasom.  Sohasem bírtam az egészet átfutni.  Túlságosan is fájtak az emlékek amik négy évvel ezelőtt történtek.  Fájtak, de emiatt nem adom fel!  Nem fogok kárt tenni magamban.  Harcolok, amíg csak vér folyik az ereimben!

Kirsten Cullen

A gyilkos város

Ha leszáll az éjszaka, az emberek nem tudják hol vagy, mit csinálsz. Nyugodtan éld át az összes fantáziád!

Valorie Orrick egy  egyszerű átlagos lány. Nincs semmi természet feletti képessége. Nem vámpír. Nem is boszorkány. Egy egyszerű emberi lény, egyszerű emberi érzésekkel, amik elfajultak. Az emberek kihasználják, rongybabaként kezelik. Pedig nem tett semmi olyat, hogy a másik kihasználja. Mégis megteszik. Megoldást akart találni, hogy hogyan győzze le a férfiakat, hogyan mutatassa meg, hogy ő nő! Egy erős díva.. Egy unalmas délután, miután szülei elutaztak, elkezdett kutatni az édesapja régi rendőrségi kazettái között és rátalált 1955 legvérengzőbb nőére, aki több, mint egy várost mészárolt le egy év alatt...