1. fejezet - Tűz

Hűű és haa!  Nagyon meglepett amiket írtatok, mármint nagyon, de nagyon jól esik az összes.  Nem számítottam ennyi olvasó és remélem tetszeni fog az első fejezet! :)
Puszi; Kirsten

Ha mindenhol zárt ajtókba ütközöl.  Ha már senkiben sem bízhatsz.  Akkor mi értelme küzdeni bármiért is?

Tűz

Néha átkozom azt a napot mikor világra jöttem.  Néha úgy érzem, hogy csak azt kapom amit megérdemlek, hogy méltóan neveznek semmirekellő ribancnak a hátam mögött.  Pedig nem.  Négy éven keresztül tűrtem, tűrtem ahogy megaláznak.  Most tizennyolc vagyok, és elegem lett...

 Ma is, mint minden reggel összeszorult gyomorral léptem át az iskola kapuját.  Nem tudtam ma mi fog történni velem.  Nem is gondoltam bele mik történhetnek.  Lassan és óvatosan lépkedtem az osztályom felé, pont úgy  ahogy négy évvel ezelőtt.  Most az ok nem a magassarkú cipő volt, hanem, hogy minél több percet tölthessek egyedül.  A káros "barátaim" nélkül.  Amikor beléptem senki sem köszöntött.  Egy páran  halkan kuncogtak, de voltak akik még a fejüket sem emelték fel érkezésemre.  Szétesve leültem a székemre és vártam, nagyon vártam, hogy megérkezzen a biosz tanár.  Annyira rossz volt,  annyira fájt, hogy nem mehettem oda senkihez, nem mondhattam el mi bánt.  Az édesanyámon kívül senki sem értett meg.  Nem kellettem senkinek, úgy igazán..

Abban a pillanatban amikor a tanár belépett, elhalkult az osztály, csak a székek csikorgását lehetett hallani.  Nem igazán figyeltem az órán.  Csak akkor kaptam fel a fejem mikor Mr. Clapp szólított.
  -  Valorie!  -  jött egyre közelebb a padomhoz, helyem még mindig ugyan az volt ami négy évvel ezelőtt, csak most mocskosabbnak éreztem magam benne.
Felnéztem.
  -  Mondja tanár úr!  Ne kíméljen..  -  mosolyogtam, mintha ez annyira vicces lett volna.
  -  Szóval, szeretném ha maga és Henriettel együtt dolgoznának egy nehéz projekten!  -  jelentette ki erőteljesen.  -  Remélem elég érthető voltam!  -  mondta és meg sem várva a válaszom, kiment az ajtón.  Egy másodperccel később a csengő is megszólalt és Henriett ott is volt az asztalomnál.  Körülbelül egy méter távolság volt köztünk.  Láttam rajta, hogy alig mer megszólalni.  Valami aggasztja velem kapcsolatban...  Jobb lett volna nem tudni mi.  Úgy gondoltam ha én nem szólalok meg akkor ebből az egész együtt dolgozós, projektes ügyből nem lesz semmi.
   -  Nálatok vagy nálunk csináljuk meg a házi dolgozatot?  -  kérdeztem kedvesen.  Felálltam és óvatosan betoltam a székem.
Henriett kicsit magabiztosabbnak tűnt, de láttam, hogy még mindig fél tőlem.  Törékeny lány volt.  Olyan, mint valaha én.
   -   Nálunk jó lesz!  -  mosolygott.  -  Remélem a bátyám nem fog minket zavarni..  -  hadarta, majd gyorsan kisietett a teremből.
Én pedig remélem, hogy a bátyád normális.. 

Délután  négy óra volt.  Hosszú léptekkel szeltem át az utcát, minden mozdulatomnál azt kívántam, hogy minél hamarabb odaérjek Henriették házához.  A szellő csípte a szememet és égette a bőröm, de nem izgatott.  Sőt tetszett ahogy a hideg átjárja a testem.  Próbáltam nem azon agyalni, hogy megint egy idegen fiúval találom szemben magam.  Próbáltam teljesen nyugodtnak tűnni akkor is mikor már az ajtóban álltam és vártam, hogy meghallják a csöngetésemet.  Nagy levegőt vettem mikor lenyomódott a kilincs.  Egy jól ismert arc nyitott ajtót.  Szívem vadul kezdett dobogni.  -  Azt hittem ezt az arcot nem kell többet látnom,  kár volt idejönnöm.  -  már éppen meg akartam fordulni, de Henriett megszólalt a háttérből.
  -  Gyere csak be!  Ő csak a mostohabátyám, Jhon..  -  harsogta vigyorogva.
Jhon.  Nem akartam ezt a nevet hallani.  Nem láttam már négy éve.  Annyira örültem mikor megtudtam, hogy magántanuló lett.  S most, hogy itt van velem szemben és eszeveszettül mosolyog.  Erősebbnek éreztem magam.  Erősebbnek, mint tizennégy évesen, erősebbnek, mint valaha.
  -  Megyek Henie!  -  kiáltottam és magabiztosan törtem át Jhon keze alatt.  Láttam rajta a meglepettséget,  a csalódottságot, de a szemeiben izzó mérget is.  Nem féltem, pedig lett volna rá okom.
Egészen felpezsdülve, jókedvűnek írogattuk a házi dolgozatot.  Egyáltalán nem érdekelt, hogy az ellenségem figyel minket a kanapéról, miközben nyújtógyakorlatokat végez.  Már majdnem készen voltunk, mikor furcsa mozgolódást hallottunk az udvarról.  Két perc sem telt el, de valaki már is kopogtatott az ajtón.  Rossz előérzetem volt.  A mai nap először.  Összehúzott szemöldökkel figyeltem ahogy Henriett kinyitja az ajtót.  Nem ismertem a fiút aki ott állt, de mégis furcsa gondolatom támadt vele kapcsolatban.  Felálltam, hogy jobban lássam a fickó arcát.  Nem volt rajta semmi érdekes.  Átlagos volt.  Henriettel beszéltek valamit, Jhon hülye sorozata miatt nem hallottam, hogy mi a téma, csak az arckifejezésekből tudtam leolvasni, hogy nem túl fényes a helyzet.
   -  Valorie..  Sajnálom, de le kell lépnem egy pár percre..  -  sóhajtott  -  Addig maradj itt és várj meg légyszi!  Holnapra be kell fejeznünk!  -  mondta Henriett, majd a pasassal együtt leléptek, s én ott maradtam.
Nem tudtam, hogy most mit csináljak.  Most kezdtem kicsit rosszul érezni magam, de korántsem izgultam.  Nem féltem Jhontól.
  -  Figyelj Kislány!  -  szólított meg a háttérből.  -  Tudod, hogy négy éve nem láttuk egymást.. Nem hiányoztam?  -  Nem fordultam oda, de akkor is éreztem, hogy engem figyel,  s azt is, ahogy egyre közelebb jön felém.  Alig egy perc múlva már a kezét a derekamon éreztem.  Hatalmasat rántottam magamon és kifordultam a szorításából.  Hátrafelé araszolva nekimentem a konyhapultnak.  Megfeszült izomzattal követte a mozdulataimat.  Lenéztem a mosogató kagylóba.  Tudtam, hogy nincs más választásom, így felkaptam egy poharat és nekivágtam Jhon fejének, mire ő az arcához kapott.  Tudtam, hogy egy percem sincs, tehát amilyen gyorsan csak tudtam felrohantam a lépcsőn.  Az első ajtón amit láttam berohantam.  Becsaptam az ajtót.  Idegesen kapkodtam a levegőt.  Észre sem vettem, hogy a fürdőszobában vagyok.  S amin csak lehetett mindenhol égő gyertyák voltak.  Nem értettem miért, de nem is volt időm gondolkozni.  Hallottam Jhon lépteit, s igyekeztem minél kisebb teret hagyni neki.  Nem volt időm!  Az ajtó kinyílt, én pedig a falnál álltam.  Nem hagyhatom magam.  Most nem!
  -  Azt hitted drágám, hogy elmenekülhetsz?  Látod?  Még dekorációt is csináltam a hangulat kedvéért!  -  sziszegte, közben egyre közelebb jött felém.
Levegő után kapkodtam.  A sok gyertyától hirtelen nagy forróság keletkezett.  Nem tudtam mit csináljak.  Abban biztos voltam, hogy nem hagyom magam.  Amerre csak pillantottam tüzet és füstöt láttam.  Volt egy remek ötletem, aminek első lépésére nem nagyon vállalkozna senki.  De én még élni szerettem volna..
  -  Jhon..  -  mondtam kicsit erotikusabb hangon.  -  Figyelj!  -  húztam magamhoz közel.  -  Mond négy év után miért kellek még mindig én?  -  kérdeztem, miközben egyre jobban dőltem a karjaiba..
  -  Még te kérdezed?  Hát nem vetted eddig észre..  - egyre halkabb lett a hangja..  A végén már mind a ketten átadtuk magunkat a kísértésnek...

Úgy három óra elteltével Jhon már aludt.  Próbáltam teljesen kifárasztani.  Úgy tűnt ez sikerült is.  Gyorsan kimásztam a fürdőkádból, ahová este kerültem és megfogtam az első égő gyertyát ami a kezembe akadt.  Lehajoltam az alvó éjszakai partneremhez és kellemes álmokat kívántam neki.  Majd letéptem a függönyből egy darabot és meggyújtottam.  Tudtam, hogy ennyi elég egy lakástűzhöz.  Csak remélni tudtam, hogy megszabadulok Jhontól, így elhajítottam a rongyot.  Azt sem figyeltem hová esik, csak menekültem a házból amilyen gyorsan csak tudtam..

Kirsten Cullen